annyira szörnyű volt, ahogy először fel se fogtam, hogy mi van, igazából máig egyáltalán nem, hogy mit is jelent ez a csoportbontás. csomót viccelődtem, hogy majd 100-as zsepi meg ilyesmik, és csak ott kezdtem el rettenetesen félni. és már alapból olyan jelenetet csináltunk, amibe teljesen belementem, és már alapból majdnem bekönnyeztem. abszolút nem fogtam fel. semennyire, még örültem, amikor a nyakamba ugrott, hogy úristen, együtt vagyunk. aztán kezdtem el észrevenni, hogy ez így nem oké. talán akkor kezdtem el könnyezni, amikor kimentek, hogy egyedül hagyjanak minket, és mindenki elkezdett ölelgetni mindenkit. én is megöleltem mindenkit, és akkor már kajak könnyeztem. annyira szar. hogy full csend volt, csak mi szipogtunk, és annyira úgy éreztem, hogy minden szét van baszva.
fontos lett nekem ez az egész. nagyon. megszerettem nagyon sok embert. imádtam együtt dolgozni. a legjobbak az előadások voltak. hihetetlen élmény volt mindegyik. a csapatmunka, hogy mindenki ott van hátul a járásban, az ott kapott meg adott mosolyok. ott hátul nem volt semmi, csak mi, meg az előadás. mindenki szeretett mindnekit. én legálibbis így éreztem. de ezt úgysem tudom visszaadni...
nem tudom, most mi lesz

But now it’s time to go,
 curtain’s finally closing  
That was quite a show, very entertaining  
But it’s over now...